A miskolci buszok meséje

Amikor én gyerek voltam, a felnőttek feje magasságából nézve Miskolc valamiféle szmoggal, piszkos felhővel borított koszlott iparvárosnak tűnhetett. Ilyennek látták a városon kívüliek, az ország más táján élők, fitymálóan legyintve; „acélváros”. De többnyire ilyennek látták az itt lakók is, a város egyet jelentett a korán keléssel, a hajnali munkába menéssel, a kemény munkával, az acélgyártással, a gyárral. De nekünk, gyerekeknek, a nap átsütött ezen a ködön, alatta, a mi világunkban minden csodás volt, nekünk ragyogott a város. Mindenütt játék, derű, s mindenütt mese, minden mesélt. A szegélykövek a járda szélén, a Népkert salakjára lepotyogott gesztenyék, a tócsák rajzolatai az aszfalton. S meséltek a buszok is.

Akkor még sokkal kevesebb buszjárat volt, s egyszerűbbek voltak a vonalak. Voltak buszok, amik végigmentek a főutcán, részben, vagy teljesen, vagy legalábbis párhuzamosan, meg voltak, amik keresztbe mentek rajta. A legismertebb természetesen a „number one”, az 1-es busz volt. Amolyan derék iparos. Végigment a teljes főutcán, a Tiszai pu-tól indult. Töprengtem mindig, mi fene lehet a pu. Sose írták ki, hogy pályaudvar, mindig csak pu. Nem kreáltam rá semmit, olyan felnőttes titoknak gondoltam, ami rám nem tartozik. Mikor apám elárulta, szinte haragudtam, hogy nincs olyan, hogy pu, s hogy csupán lustaságból nem írja ki az a bácsi, aki a táblákat festi. Vagy, mert nem fért volna ki? S az 1-es elment egészen a Papírgyárig, majd később a Csanyikig, amiből észrevétlenül lett Majális park a maga csehszlovákos lambériás kapujával, ami sárga volt, mint a Skoda 100-as de lux változata. Utána már nem mentünk színes lufikkal a Hősök terére vonulni, meg hurkapálcára ragasztott nemzeti színű és piros papírzászlókkal integetni május elsején. Pedig akkor ott volt apám minden kollégája, vidámak voltak, sört ittak, meg mellé tearumot, szép kishajó volt a címkéjén. Mi meg puncsos mignont kaptunk. Szóval, az 1-es végigment a főutca teljes hosszán, mi miskolciak tudjuk, hogy milyen hosszú főutcánk van, s megállt minden megállóban. Rajta ment a mai sétálóutcán is, az úttestre telepedő színházat gondosan kerülte a villamossínen. Ismertük minden megállóját, elejétől a végéig. A Tiszai után jött az Augusztus 20 strand, akkori vize után csak „gusztus húsz”, Katalin köz, s következett a három menő, a három belvárosi megálló. Ady-híd –kerestük is mindig a hidat, nem tudtuk, hogy már rég betoncsőben folyik az út alatt a Pece- három közül is legmenőbb, a város központja, a Villanyrendőr -odafelé a Napsugárnál, visszafelé a sárgacsempés tv-szalonnál volt a megálló- s a Tanácsház-tér –de nehezen álltunk át a Városház térre, ma meg már ez nem jön a szánkra- itt meg egy jó kis tejivónál volt a megálló. Tej, kakaó, kifli, mákos patkó. Lehet jó a mekdönci is, de visszasírom a tejivókat. Volt még egy a Győri kapuban is, meg a Selyemréten, iskola előtt, edzés után meg lehetett reggelizni. Kellner Sándor, vagy Hoffman Ottó utca jött, nem tudtuk követni, jövet-menet, mikor miért pont úgy hívták. Eszperantó tér a Szent Anna templommal, akkoriban itt többnyire az idősebb nénik keresztet vetettek a buszon, s innen jött a mi szűkebb hazánk, a Győri kapu kommunista megállóival; Chlepkó Ede –itt volt a Patyolat- és a Ságvári. Szocialista lakótelepen milyen nevű utcák lettek volna? A következő így is az ősmagyar Örs utca volt, majd a nagy közlekedési demarkációs terület, a Marx tér. Szinte sose gondoltuk, hogy a név mögött a kommunista ideológia atyja rejlik, mint ahogy nem tudtuk, hogy a posta épülete a III. kerületi pártház volt –voltak kerületek!- és sose hívtuk a környéket Újgyőrnek. Csak a kis ligetes téren megbúvó templom volt újgyőri. A „Marxtér” így egyben volt fogalom. Innentől új jegyet kellett lyukasztani. Két forint volt a buszjegy és kék. Az egyszerűség kedvéért a villamos meg egy forint és sárga. A Kilián-délig megállt még a busz a Vasgyári piacnál és a Stadionnál. Utána a végállomásig még Diósgyőr; Táncsics tér és Árpád utca, majd Alsó-, Felső-Majláth a Kő-Abc-vel. A Papírgyárnál, amíg nem volt Majális-park, rejtélyesen bekanyarodott a busz, s nem tudtuk hol és hogyan fordították meg abban a szűk utcában. Volt az 1-esnek egy „rettenetes” szokása is. Műszakváltáskor mindig bekanyarodott a gyárba, s irgalmatlanul megtelt emberekkel. Hányszor dühöngtem, mikor később, udvarlásból jövet, tízre otthon kellett volna lennem, s még a busz rátette késésemre ezt a kis kitérőt. De az 1-es járt a legsűrűbben. Persze, ez annak idején nem volt olyan sűrű, emlékszem, sokszor negyedórákat lestünk a távolba, jön-e már a busz. S ha láttuk, hogy az előző megálló magasságában villog a jobboldali index, tudtuk, a mi 1-esünk jön, nem a gyorsjárat.

Mert az igazi arisztokraták, a hercegek, a gyorsjáratok voltak. Eleve százassal kezdődött a számuk, mutatva rangjukat. S akkor, amikor mindent olyan egyhangú feketével, szürkével írtak, őket tűzpirossal; 101. Ő volt hercegek közt is a király, a piros 101-es. Ugyanazon az útvonalon járt, mint az 1-es, a főutcán, hol is ment volna másutt. Csak hát nem állt meg minden pórias megállónál. Csak a belváros és Diósgyőr, a közte levő távot átszáguldta. Áhítozva néztük, várva a mi derék kis 1-esünket, amint elsuhant a király, ügyet sem vetve az alantas megállóra. S szinte ünnep volt, ha néha 101-esre szállhattunk, mert épp úgy vitt az utunk, hogy át kellett hidaljuk a város két végét. Lett aztán a 101-esnek egy osztályostársa is, a 101B-s. (Ugyan, ki tudhatja, honnan jött a B betű, mert már volt 1A-s?) Ugyanúgy suhant a főutcán, csak nem a pu-ról jött, hanem a Szondi telepről. Az valahol elveszett már a szemünk elől, a látóhatárról, kint volt a keleti végeken, túl az állomáson –pedig azután már nem volt út se- talán túl a Sajón is. Csak később tudtuk meg, hogy a 101B-s pedigréje nem makulátlan, egy báró Csekonits, ahogy házmester Anci korholta Géza bácsit, a Szondi telep enyhén szólva is lepukkant egy hely volt, nyomortelep a javából.

Az 1-esnek is voltak kistestvérei. Az 1D-s az olyan elegáns busz volt, mert nagyon ritkán járt. A DIGÉP kapujáig ment, de valahogy ez a gyár elegánsabbnak tűnt, mint az LKM, a kohászat. Pedig ez utóbbi volt a városban a nagyhatalom. Meg aztán volt egy kérész életű járat is, az 1A. Ez nem ment ki a Csanyikig, a kiliáni benzinkútnál megfordult. Elég lehetetlen helyen, egyszer a szemem láttára a járdához szorított, s összetört egy kis piros Fiatot a nagyívben forduló csuklós hátsó rész. Talán ezért is szüntették meg. Meg igazán nem is volt értelme ennek a járatnak.

A legérdekesebb történet a 21-es és a 33-as buszok vetélkedése volt. Igaz, hogy egyikük, a 21-es, a Tiszairól jött, de tett egy vargabetűt a Selyemréten, hogy az aluljárón, s ne a sorompónál másszon át a vasúti síneken, s csak utána állt rá a vonalára. A 33-as meg az első fecske volt az avasi buszok közül, csak jóval később szaporodott meg a harmincasok családja. De aztán az útvonaluk összefonódott a gyárak alatt, a Szinvával együttfutó hátsó négysávos úton. Aminek igazi nevét, miszerint Kiss Ernőről neveztetik, jószerint senki sem tudta, mivel ez inkább útvonal volt, mint utca, nem lakott benne, rajta senki sem. Itt futott hát egymás mellett az elegáns 33-as és a szegény kis toprongyos 21-es. Mindketten szóló buszok voltak, nem csuklósak. A 33-as elegáns volt, a hegyről jött, s a Digép bejáratig ment, ami azért elegáns gyár volt. A 21-es tett egy kitérőt a Béke szálló felé, ami enyhén szólva is szlömösödött terület volt. Este a jégpályáról jövet világért föl nem szálltunk volna a 21-esre. Úgy tűnt, így marad ez, míg világ a világ, mígnem egyszer csak koldus és királyfi ruhát, akarom mondani, kitérőt cserélt, egyik pillanatról a másikra a 33-asnak kellett kerülnie a Béke szállóra. Lesüllyedt, elzüllött járat lett, szomorúan emlékezik a régi szép időkre, az elegáns útvonalra. A 21-es bezzeg egyből méltóságos lett, rangos járat, makulátlan, kitérő nélküli alternatívája a „pu” és a Kilián között az 1-esnek. Emlékeim szerint ebben a családban is termettek arisztokraták, ha nem is hercegek, de legalább grófok. A 131-es és a 121-es szinte meg se állt a négysávoson, csak egy helyen.

A főutcán keresztben csak két helyütt lehetett menni, a Marx tér mellett a Villanyrendőrnél, akkor még két irányban. Az egyik a Szentpéteri kapu – repülőtér volt, errefelé a térkép alatt álltak meg a buszok. Ott árulták bódéban a bérletet. Az volt a király, akinek fémtokos bérlete volt. A másik irányba meg a Mézes Mackóval átellenben volt a megálló. Errefelé jó sokáig együtt ment a három járat, így végig a Csabai kapun lehetett üldözni az előttünk menő másik járatot, bízva, hogy valamelyik megállóban csak át lehet slisszolni rá. Csak a tapolcai elágazásnál búcsúztak el egymástól, a 24-es ment az Úttörőparkba, a kis ÁFOR kútnál fordult meg, a 12-es az Egyetemvárosba. A 2-es meg igazi vidám busz volt. Ezen mentünk „Tapira”, a tapolcai strandra, tele volt úszógumikkal, plédekkel, kosarakkal. S a végállomása valami csoda volt, egy kis békebeli tátrai fafaragásos fedett buszváró, melyben korlátok között labirintusban tekeregve kellett sorban állni a buszhoz. Sétány van már az út helyén, de az egykori buszforduló kör alakja ma is tetten érhető a kiszélesedő, kiteresedő járdán.

A Tiszai pu és a Repülőtér mellett a Marx tér volt még nagy buszállomás, ahonnan több járat is indult. A Marx térről ment az 5-ös és a 15-ös Lillafüredre és Ómassára, de ami érdekesebb volt, a 19-es Komlóstetőre. Ez nagyon sokáig a legendás Ikarus 630-as volt. A Rába gyártotta első felniken lekerekített csúcsú csillag rajzolódott ki, a hátsón koncentrikusan feküdtek a nagy rögzítőcsavarok. A sofőrfülkébe való felmászáshoz az ajtó alatt egyláb szélességnyi fellépő volt kialakítva. A sofőrfülke a busz teljes szélességében futott, az utastértől üvegfal választotta le. Az üvegfal előtt üléssor volt végig, ide feltérdelve be lehetett látni a vezetőhöz, s együtt vezetni a buszt. Látni lehetett bent a nagy kormányt, ami szinte vízszintesen állt, s nagy slunggal tekerte az emlékezetem szerint –de nyilván csak nyáron- indigókék likacsos trikóban vezető sofőr. Óriási volt a sebváltó, s volt bent egy bőrrel bevont nagy domb, amire olyan jó lett volna egyszer felülni. A hátsó ajtó mellett meg, a kerék felett, így magasan, plexifülkében ült a kalauz. Ha behunyom a szemem, ma is látom, amint átmegy a 19-es a Szinva nagy betonlapokkal borított bukkanós hídján, a betonlapok nyílván ma is ott rejtőznek az aszfalt alatt, látom a vasgyári felüljáró makadámburkolatát, a katolikus templom méltóságos téglabordó tornyát, s a kis, macskajárdányi szélességű megállót a vasgyári kórház portaépületének oldalában.

De ma már korszerűbb busz jár ott is, csuklós a 21-es is, szaporodtak a buszjáratok, a harmincasokat már követni sem tudom. Nyilván így van ez jól, csak az a kár, hogy ma már a buszok nem mesélnek. Vagy csak én nem hallom már?